Mártély - a Tiszapart gyöngyszeme…

A falu, északnyugati irányban, 10 km-re fekszik Hódmezővásárhelytől, a Tisza folyó partján. Területe, már az Árpád-korban lakott volt, később a zalavári bencés apátság halászóhelye. A település létezésének első írásos nyomai, a XI. századig követhetők vissza. Szent István alapította egykor a zalavári bencés monostort, s nekik adományozta többek között �Szent Adorján
Mártír� pusztát. A legkorábbi írásos emlék, I. István 1024-es keltezésű oklevele említ környékünkön fekvő birtokot és egyházat. A Tisza a középkorban bővelkedett halakban, ezért Árpádházi királyaink, több halászóhelyet is adományoztak távoli kolostor oknak. Így került Mártély, a zalavári apátság tulajdonába. Mártély nevének kialakulásáról, a mai napig többféle feltételezés létezik. Az egyik szerint, Mártély neve, az egykori kolostor védőszentjének nevéből - Zenthadrianmartyr, Adrianmartír, Adorján marthel, Martel, Martély, Mártély - alakult ki az idők során létrejött szóalakulás miatt. Az itt élők, elfeledték
a messze fekvő kolostori templom nevét, s a mártír szó átformálódott, s jelentette
a falu nevét. Egy 1929-ben megjelent jelentős helytörténeti munkában (Hódmezővásárhely története családok tükrében), Mártély nevének kialakulásáról a következőket olvashatjuk:

“Régen, talán 700 évvel ezelőtt már falu volt s ősi temploma, amelyben a krími tatárok fegyveres csordáinak közeledtére zúgott utoljára a vészharang, ott állott a töltésen belül, a Tisza kanyarjában, hol a villámsújtotta óriási fa kapaszkodik csonka koronájával az ég felé. Ha nagyobb a víz hullámverése, ma is emberi csontok bukkannak elő a síri álomból, amely talán félezer évnél is hosszabb lehet. Hiszen mikor ezek a karok még öleltek, és harcoltak, és a vadat, halat elejtették zsákmányul, talán a Batu kán sárga viharszele Kiew körül járt. Vagy talán ott sem. Mert ki mondja meg, hogy nem Attila íjászáé volt-e az a koponya, mely most a mártélyi iskolás gyerekekre, ott a strand vizénél rávigyorog. Valamikor, ahogy a magyar kormányzata. Elnevezését Adorján mártírra vezeti vissza a kutatás. Tény, hogy a kereszténység korában itt vértanúhalált halt Adorján pap Isten szolgája, de egy falunak nem akkor tartják a keresztelőjét, mikor meghal, márpedig a falu Adorján mártírral együtt halt meg, hanem amikor megszületik. Régi magyar szó, “mart”-nak nevezte a folyóvíz partját, az “elve” pedig túli részt jelentett. Így lett például “Erdő-elvé”-ből Erdély, (Trans-Silvánia), a Marton túli részből bizonyosan így született meg Mart-elve, vagyis Mártély-falva is”

Az újabb falu a mai generáció szeme előtt épült fel azzá, ami régen volt: halászteleppé. Vasútja 1894-ben nyílt meg, köves útja még azután, s az új sor a faluban, 22 esztendős. Templomát 1911-ben szentelte föl Bernátsky apáttal a püspök. Mártély gyönyörű szép vidéke mindig nagy vonzóerőt gyakorolt a város népére. Vasárnaponként a kirándulók egész csapatai keresték föl a Tisza vadregényes partjait s az ezüstszínű vízen, úsztak a tarka csolnakok (1929-et írunk!). Egykor a mártélyi suhás területet, s a futóhomokot, melyet nyáron a nap tüze égetett, tavasszal az árvíz öntözött, nem sokra becsülték. E 600 holdnyi területet vette meg Szűcs József, kié lett azután a régi óriási nyárfákkal szegett, regényes szép tanya, s a víz partjai. Ezidőtájt kezdődött el, a hullámtéri gazdálkodás. Az öreg Szűcs parcellázta a területet s így született meg ott a legszebb gyümölcsös és szőlőskert, amelyből szinte versenyezve vásároltak a városi urak. Ami nem csoda: ott terem a világ legédesebb szőlője, a legfinomabb szilvája, körtéje, almája, amelynek minden falatja színméz. S a világ legillatosabb birsalmája, melynél szebbet festeni sem lehet. Ma egész nyaralótelep már ez. Ezüstszínű keszeg ver hullámgyűrűt, a sulyom felett szitakötő szárnya rebben, magas jegenyén a Pallaviczini galambjai tollászkodnak s valahonnan a majorból felsír a furulyaszó� Apró kis nyári lakások egymás után épültek
a gyümölcsösök során. Mártély életének fellendülése 1921-ben kezdődött, mikor néhány lelkes természetimádó - többek között Kruzslitz Károly, Bangha Sámuel, Fejérváry József, Bogyó Ferenc, és Dezső Lajos - megalapították és felépítették a mártélyi strandfürdőt. Mikor vendéglőjük megnyílt, a haragos zöld erdőben piros tetejű házak, a házakon zászlók s a vízen száz csolnak, s ezernyi nép. A megnyitón dr. Soós István polgármester üdvözlő, lelkes szavait visszhangozta a sziget s a katonazenekar ütemei pattogtak a víz felett. Állandó fürdővonat járt minden délután s az egész nyár egy színes álom. Az Iparos Nőegylet itt rendezte népünnepélyeit, melyeken ötezer ember alatt roskadozott a homok.”

A XVIII: században Károlyi birtok volt, s a mai Hódmezovásárhely részét képezte. A XX: század első felében a község és a környező tanyavilág Hódmezővásárhely külterülete volt. Területe többször változott. Lélekszáma enyhén növekvő, köszönhetően a csendre és nyugalomra vágyó “kivándorlóknak”, akik ideköltözve, vagy állandó lakhelyül, vagy csak ideiglenes tartózkodásra, pihenésre, nyaralásra választják a községet. A lakosság, ősidok óta jórészt a halászatból élt.

1947-ben a halászok kényszerűségből halászati szövetkezetbe tömörültek, majd 1975-ben, miután a megye három halászati szövetkezete különvált - Csongrád, Hódmezővásárhely, Szeged - kialakultak az új felosztás szerinti halászati területek. A hódmezővásárhelyi szövetkezeté, s így a mártélyi halászok területe is, Csanytelektől, a lúdvári szivattyúállásig ért, beleértve a folyószakasz holtágait is. A mártélyi holtág halászata, 1976-ban ért véget. Napjainkban kezelője, és horgászati célú hasznosítója a Dobó Ferenc nevét viselő hódmezővásárhelyi horgászegyesület.

A nem halászattal foglalkozó lakosság, jobbára mezőgazdaságból élt, s él ma is. Fő termények a búza, árpa, a kukorica, a napraforgó, és régebben a kender. A már fentebb említett hullámtéri gyümölcsöse kipusztult, 1970-ben kivágták.

A lakosság másfoglalkozású része, egyrészt a közeli Hódmezővásárhelyen, iparban, szolgáltatásban dolgozik, vagy egyéni vállalkozóként próbálja megtalálni a számításait. Egy nem túl jelentős réteg megélhetését biztosítja, sokkal inkább kiegészíti a holtág idegenforgalmi hasznosításában való munkálkodás. A holtág szépségét, a XX. század elején, többek között jelentős vásárhelyi festők is felfedezték -Endre Béla, Tornyai János -, késobb Rudnay Gyula, és főiskolás növendékei, köztük Barcsay Jenő, akik rendszeresen látogatták a vízpartot, a falut, s a pusztát. Alkotásaikkal már ebben a kezdeti időben vitték ennek a környéknek jóhírét, országban, világban. 1953-ban a parton épült meg a Képzőművészeti Alap Alkotóháza.

Vasúti közlekedés, 1893-tól köti össze a községet a nagyvilággal. A falut, 1949-ben villamosították. Vízmű és gázszolgáltatás 1994-től van, a pénz- és hiteléletet a Székkutas és Vidéke Takarékszövetkezet, valamint a helyi fiókja látja el.

1855-ben épült egyházi iskola, amely később a község kezelésébe került, majd 1950-ben, új, modern iskola épült, ami napjainkig több átalakításon esett át.

A külterületi iskolák, elnéptelenedtek. Az egykori olvasókörök szerepét, megpróbálta ugyan átvenni az 1958-ban épült Juhász Gyula Művelődési Központ, de mára már örömteli módon, ismét életre kelt az olvasóköri mozgalom is, amely több más civil szervezettel együtt az efféle célokra létesített Civilházban működik.